German Masters, az első élő snooker eseményem. Nem vagyok nagyon hosszú ideje snooker rajongó, körülbelül két szezon óta nézem rendszeresen a különböző eseményeket a TV-ben, de nagyon megszerettem ezt a sportot.
Persze ahogy az lenni szokott, nekem is meglettek a kedvenceim és egyre jobban foglalkoztatott a gondolat, hogy milyen is lehet egy profi snooker meccs élőben. Mivel a párom nagymamája is nagy snooker rajongó, ezért elhatároztuk, hogy elvisszük az egyik pontszerző eseményre. Hosszas nézegetés után a legjobban finanszírozható megoldásnak a berlini German Masters tűnt.
Szerdától péntekig érvényes jegyet vettünk, mivel így láthattuk a legtöbb meccset, a legtöbb játékost, a legjobb helyről, a legjobb áron. Szerencsénk volt a repülőjeggyel, jó előre lefoglalva fejenként kevesebb mint 20 000 Ft-ért tudtunk Berlinbe utazni az Easyjet-tel. A hotelkeresés már jóval nehezebb volt. A German Masters helyszínét adó Tempodrom környékén próbáltam szállást találni, de sajnos mindegyik hotel elég drágának bizonyult, így végül a Möckernbrücke U-Bahn (U1) vonalán sikerült egy árban megfelelő hotelt (a Hotel Delta am Potsdamer Platz-t) találni a Kurfürstenstrasse-nál.
Ez a helyszínre érve több szempontból sem bizonyult nem túl szerencsés ötletnek: A térképen nem volt jelölve, hogy a Tempodrom bejárata pontosan hol található, így mikor odaértünk derült csak ki, hogy a bejárat a Möckernbrücke U-Bahn állomástól nézve az épület messzebbi végén helyezkedik el, míg a másik közeli tömegközlekedési állomás, az Anhalter Bahnhof S-Bahn megálló lejárója közvetlenül a Tempodrom bejáratánál van. Ez a térképről nem derült ki egyértelműen, most már ezt is tudjuk. Persze ha az időjárás nem ilyen kegyetlen, nincs -10 fok, és nem nagymamával akar valaki sétálni, akkor az a megálló sincs messze, körülbelül 5 perc normál séta. Ezen kívül a régebbi megállókban se mozgólépcső, se lift. Ez szintén nagymama szempontból nem ideális.
Ezeket az apróbb kellemetlenségeket leszámítva izgatottan érkeztünk meg szerda délután kettőre a Tempodromba, hogy megnézzük életünk első élő profi snooker mérkőzéseit. A jegyünk a 20-as szektorban a 2. sorba szólt.
Mint kiderült az első sort el sem adták, mert az már túl alacsonyan lett volna az asztalokhoz. Mi kényelmesen ráláttunk a 4-es és 5-ös asztalra, az 5-ös asztal felett lévő kivetítőre ahol a főasztal kameraképét adták. Kisebb nyaknyújtogatás árán a 3-as asztalt is láttuk, és az 1-es főasztal meccsét is tudtuk követni. Ami viszont meglepetésként ért minket, hogy a jegyet annak szellemében vettük, hogy az egyik asztal pont előttünk lesz, míg mikor beértünk láttuk, hogy pont két asztal között ülünk. (A fenti képet a valóságnak megfelelően módosítottam.) Ez így visszanézve egyáltalán nem volt baj, remekül lehetett látni az asztalt így is, ráadásul rögtön kettőt.
A másik dolog, amit sehol nem tüntettek fel előre (pedig tényleg kerestem), hogy melyik asztalon milyen és mennyi meccset játszanak. Csak körülbelül egy héttel utazás előtt derült ki, amikor kijött a részletesen program, hogy az előttünk lévő két asztal (4-es és 5-ös) közül csak a 4-es asztal lesz mind a három nap használva, az 5-ösön utoljára csütörtök reggel 10-kor fognak játszani. Nem baj, kiélveztük azt a három mérkőzést amit azon láttunk, utána pedig néztük a 4-es asztalt.
Ami kellemes meglepetés volt, hogy a szervezők nagyon rugalmasan kezelték az ülőhelyeket. Lényegében bárki ülhetett bárhova ahol üres széket talált. Sőt, miután nem volt több mérkőzés az 5-ös asztalon, külön felhívták arra az ott ülők figyelmét, hogy nyugodtan üljenek át másik helyre, ha úgy gondolják.
Mi is kipróbáltunk pár feljebb lévő ülőhelyet, hogy onnan milyen a kilátás, de nehéz megmondani melyik a jobb. A 2. sorban (ami lényegében az első) nagyon közel vannak a játékosok, nagyon emberközeli az élmény, de csak maximum 2 asztalra van jó rálátás. Míg fentebbről még a középső asztal is jól látható, viszont az egész elég távolinak tűnik. Őszintén, nem tudom legközelebb hova vennék jegyet. Talán ugyanide, csak a szemben lévő oldalra, a 2-es, 3-as asztal közé, és ha másik mérkőzést, vagy a főasztalt szeretném látni, akkor átülnék feljebb. Ha viszont már csak a főasztalon játszanak (elődöntő és döntő), akkor mindenképpen magasabbra, minimum a 7-8. sor környékére vennék jegyet, de még a legfelső sorokból is remekül lehet látni.
Az ott töltött három nap alatt folyamatosan az járt a fejemben, hogy milyen kár, hogy csak egy asztal van bekamerázva. Mennyi jó meccsről maradnak le a snooker rajongók. Láttuk Mark Allen-t Tom Ford ellen feljönni 4-1-ről 4-4-re, majd a döntő frame-ben már az összes helyszínen lévő azt az asztalt figyelte, még ez Eurosport kamerásai is elkezdték venni a meccset. (Azóta sem tudom, hogy miért, nem hiszem, hogy leadták a TV-ben, talán csak azért, hogy a kivetítőn láthassák a részleteket azok is akik messzebb ültek tőle.)
Azt a hangulatot leírni sem lehet, amikor Ronnie 4-0-ra vesztésre állt Andrew Higginson ellen és elkezdte sorra megnyerni a frame-eket. A TV is adta, de biztosan nem hallatszott be minden kiabálás amit Ronnie kapott, és az az egy sem, ami Andrew-t bíztatta. Szegény a végén már csak mosolygott, szinte tragikomikus volt ahogy az egész csarnok Ronnie-t bíztatta, majd mikor egy bátortalan hang azt kiabálta, hogy "C'mon Andrew!", még el is nevette magát.
Az eddig látott legjobb snooker meccs címet is kiosztottam, és sajnos ezt sem adta a TV. Shaun Murphy játszott Mark Selby ellen az elődöntőbe jutásért, viszont a hangulat egyáltalán nem volt olyan komoly, mint a tét. Mint két barát, viccelődtek, szórakoztatták a közönséget, még a két bíró is együtt nevetett velük. Hihetetlen mérkőzés volt, izgalmas, vicces és a végén senkit nem érdekelt ki nyert, mindkét játékos ugyanolyan óriási tapsot kapott.
A meccsek után lehetőség volt találkozni a játékosokkal. Többnyire a nyertesek jöttek ki, de néha az ellenfél is, ha kellően népszerű emberről volt szó. Itt értek nagyon kellemes meglepetések és sajnos egy-két csalódás is. Nagyon vártam a találkozót Ronnie-val, de sajnos vele nem lehetett fényképezkedni, leültették egy asztalhoz és autogramokat osztott, fel sem nézett szinte, majd mikor a rendező szólt, hogy mehet, eldobta a tollat és elrohant. Nem erre számítottam.
Judd Trump-ot egy esti meccs után kaptuk el. Vele sem lehetett fényképezkedni, az egyik rendező szigorúan állt mellette és "no photo" dörmögéssel ijesztett el mindenkit, szintén csak aláírásért lehetett sorban állni. Judd olyan szinten fáradt volt, hogy nem hiszem, hogy az egészből bármit érzékelt volna, szintén fel sem nézett, csak írt, írt, írt, majd mikor elfogytak az emberek üres tekintettel motyogta, hogy akkor most mit is kell csinálnia. Megmondták neki, hogy menjen vissza, öltözzön fel, fogja meg a dákóját és indulnak. Szerintem azt se tudta hol van.
Neil Robertson-nal sikerült képet készíteni, bár kicsit későn értünk oda és pont rohant volna el ő is, de utána kiabáltam és megkértem, hogy még egy képre álljon meg. Nagyon kedvesen visszajött és mosolygott egyet nekünk a kép kedvéért. Sajnos vele csak ennyit sikerült találkozni.
A legkellemesebb meglepetést Shaun Murphy és Mark Selby jelentette. Murphy-vel kétszer is találkoztunk. Először amikor nyert Barry Hawkins ellen. Nagyon kedves volt, készségesen fényképezkedett és beszélgetett velünk. Majd másodszor, amikor a fent is említett remek mérkőzést játszotta Mark Selby ellen. Ekkor mindketten kijöttek a meccs után és ott folytatták a viccelődést ahol bent abbahagyták. Az egész fényképezkedés nagyon jó hangulatban telt, élvezték, hogy ott vannak az emberek és tényleg addig ott maradtak amíg mindenki el tudta készíteni az összes fényképet amire vágyott, és alá tudott íratni mindent amit akart.
.JPG)
Sajnos Stephen Lee nagyon rohant az egyik esti meccse után, épphogy sikerült egy fényképet elkattintani és már ott se volt. Hazafelé találkoztunk vele az utcán, a taxit leste az út közepén, -10 fokban, egy szál ingben. Tényleg siethetett valahova.
Mark Williams is a csalódások közé tartozott. Sokkal morcosabb mint gondoltam, egyáltalán nem volt készséges a fényképezést illetően.
Miután Tom Ford kikapott Mark Allen-től a feljebb említett nagyon izgalmas mérkőzésen, véletlenül összefutottunk vele a folyosón. Nagyon kedves és szomorú volt, látszódott rajta, hogy mennyire bántja, hogy elszalasztotta ezt a nagy lehetőséget, hogy a 16 közé jusson.
Martin Gould bár kikapott Ricky Walden-től és nem jutott be a 16 közé, de egész héten ottmaradt Berlinben és a folyosón barátkozott az egyik rendező hölggyel. Így őt minden nap megtalálták a snookert kedvelők, akikkel bármikor bármilyen mennyiségben nagyon kedves volt. Szerintem szerzett pár új rajongót ezzel.
Összefoglalva, ez a három nap leírhatatlan élményt nyújtott és biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy itt jártam.
