Elhatároztam, hogy szegény Haszprus blogja lesz az a szócső, amelyen keresztül a saját zenei ízlésemet próbálom majd ráerőltetni mindenki másra. (Ezek után háromszor meggondolja, kinek ad legközelebb szerkesztői jogosultságot 
)
Kicsit árnyalva a helyzetet: azt vettem észre, hogy vannak bizonyos beteg zenekarok, amiket rajtam kívül senki nem ismer, pedig megérdemelnék. Azt is észrevettem, hogy vannak bizonyos más beteg zenekarok, amiket meg én nem ismerek, pedig szintén megérdemelnék. (Utóbbiakra általában húgom zenegyűjteményében akadok rá két mikrofonbahányós svéd metálzenekar között, aztán amikor megemlítem neki, hogy mit találtam, mindig kiderül, hogy ezeket csak én nem ismerem, mindenki más igen). Ebből kiindulva jött az ötlet, hogy akkor én majd itt írok pár sort ezekről a zenei vadhajtásokról, hátha egyszer majd valaki idetéved és bekommenteli, hogy szerintem hallgasd már meg ezt is: [zenekar nevének helye]
- és akkor nekem jó lesz, mert tágul a zenei látóköröm, a kommentelőnek meg szintén jó lesz, mert idetévedt erre a csodás weboldalra. És elégedett lészen az Úr, és ők lakmározának bárányt, lajhárt, és málét, és sós ringlit babbal, és orángutánt, és zsenge gyökereket, és gyönge szekereket
.
Ezen cicerói körmondatok után pedig a szerző rátér a bejegyzés tényleges apropójára, egyúttal szétoszlatja azt a tévhitet is, hogy ezek a mai hosszúhajú rokkerállatok csakis és kizárólag gitárreszelős északi metálbandákat hallgatnak két csecsemőáldozat között.
Itt Angliában találtam rá a Sigur Rós nevű zenekar Takk...
című lemezére egy roppant egyszerű algoritmus alapján: megtetszett a borítója. (Nem, nem nőből vagyok, bár néha sajnálom). Arról még sejtelmem sem volt, hogy ez a pszichedelikus-elszállós-ambient hangulatokkal vegyített elektronikus-szimfonikus őrjöngés ilyen hamar a kedvenceim közé kerül - de azzal is tisztában vagyok, hogy ez a zene valószínűleg nem sok örömöt fog jelenteni annak, aki nem valamiféle földöntúli élményt hajszol akkor, amikor úgy igazán nekiáll zenét hallgatni. Szóval ennek megfelelő szubjektivitással tessék kezelni azt, amit írok.
A Sigur Rós eredetileg klasszikus rockzenekarnak indult, amíg Jón Þór Birgisson (gitár, ének
) rá nem jött, milyen kiválóan lehet elektromos gitáron vonóval (!) is játszani (a hatást egy kis zengető és flanger effekt teszi teljessé). Tegyük ehhez még hozzá Jónsi jellegzetes fejhangján énekelt, izlandi (vagy sokszor hopelandic
, ld. később) nyelven íródott dalszövegeket, helyenként vonósokat (Mílanó), egy teljes fúvószenekart (Hoppípolla vége), nagyzongorát (Sæglópur) vagy éppen a thrashmetal agyontorzított riffjeit megszégyenítő zúzást (a Glósólí c. szám utolsó kb egy perce), és megkapjuk azt a végletekből végletekbe eső, ugyanakkor mégis koherens zenei kompozíciót, ami a Sigur Róst jellemzi (mert itt tényleg a szó szoros értelmében vett kompozíciókról, és nem csak intro-verze-verze-bridge-refrén-verze-bridge-refrén-refrén jellegű dalszerkezetről lehet beszélni). Lehetetlen bárhova is kategorizálni őket. Az biztos, hogy ez nem az a fajta zene, amit az ember elsőre teljes egészében be tud fogadni. Nem is az, amire önfeledten lehet szombat este ugrálni, táncolni vagy bólogatni (mentalitástól függően) egy akármilyen buliban. Helyette inkább be kell húzni a függönyöket, bezárni a szobaajtót, meggyújtani pár füstölőt, berakni az albumot a CD-lejátszóba és egy óráig nem gondolni semmire, csak hagyni, hogy magával ragadjon az a hangulat, ami az albumból árad. És esetleg közben elgondolkozni azon, mi a fene lehet ott Izlandon, amitől már nem az első elborult zenekart termelik ki maguk közül (gondoljunk csak Björk Guðmundsdóttir-ra vagy a Sugarcubes-ra).
Aki egyébként látta a Vanília égbolt c. filmet, annak az egész koncepció ismerős lehet, nem véletlenül: a Svefn-g-englar, az Ágætis Byrjun és a Njósnavélin c. dalaik szerepeltek ebben a filmben betétdalként, és tökéletesen kiegészítik a film hangulatát. Utóbbi dalnak egyébként érdekessége, hogy izlandinak hangzó, de teljesen képzeletbeli nyelvű a szövege (ez a hopelandic
), csak úgy, mint a teljes ()
címre hallgató albumuk (igen, az ott két egybefordított zárójel, nem pedig egy stilizált női nemi szerv).
Ha még valaki mindezek után veszi a bátorságot arra, hogy belehallgasson a zenekar munkásságába (és a fenti pár link nem volt elég), akkor íme még egy kis ízelítő. Az Untitled #8 (a.k.a. Popplagíð) adja szerintem az egyik legjobb áttekintést (és egy szinte észrevétlen átmenetet a szám elején meglévő csendes, elszállós
hangulatból az utolsó két perc zúzásáig), a Leit af lífi-ben pedig az elektronikusabb oldalukat mutatják be. És az igazán jófejség tőlük az, hogy jónéhány dalukat teljes egészében letölthetővé tették a weboldalukonis. Úgyhogy aki vevő a kicsit szokatlan
, experimentális zenei stílusokra, és nem elsősorban a szórakoztatást keresi a zenében, annak bátran merem ajánlani a Sigur Rós-t, nem hiszem, hogy nagyot csalódnának.
