Tudjátok, elgondolkoztam már egy ideje azon, hogy vajon nem valamiféle aranykorban élünk-e, csak nem vesszük észre. Mindenki sír hogy milyen rossz, közben pedig:
- Nem akar senki megölni, például. Sem azért mert háború van, sem azért, mert senki le se szarja ha eggyel kevesebb ember van, sem pedig azért, mert ez egy gettó, ahol a golyóálló mellényt nem vagányságból veszi fel az ember.
- Nem éhezel, holott a világban ez azért sok helyen így van még mindig. Sőt, igazából valami sztenderd-szar munkával is egy elég jó színvonalon el tudsz élni. Jó, nem lesz plazmatévéd, de basszus, ez mióta természetes igény?
- Szabad vagy. Oda mész, ahová akarsz, senki nem akadályoz meg benne. A világ nyitva áll. Nincs városfal, országhatár, vagy akár tenger, óceán, aminél megáll az élet, és onnantól kezdve tabu/here be monsters/kihalt préri.
- Legnagyobb bajunk, és beszédtémánk (akár pro akár kontra) a hülye sztárok, politikusok, újkeletű filozófiai irányzatok és vallások buktatói, csajok és pasik viselt dolgai, miegyéb. Csupa kis hétköznapi dolog, de ezek mozgatják az életünket. Nem kell minden nap ezerrel tervezni, hogy melyik szomszédos birtokra költözz át, hogy kevesebb legyen a dézsma.
- És ha már itt tartunk, azt mondasz amit akarsz. Anyázhatod a vezető politikusokat, a legnagyobb vallásokat, senki le se fog bagózni. De pláne nem kerülsz hóhérbárd alá, vagy máglyára. És ezt ma milyen természetesnek vesszük, mi?
