Megvettem életem első notebookját a héten.
Nyilván már rég megtehettem volna, és nyilván sokan csodálkoztak hogy mi a francért nincs notebookom. Mindig úgy gondoltam, és az volt a hozzáállásom az élet dolgaihoz, hogy nem szeretek olyan dolgokat venni, amiknek fenntartási költsége van. Persze egy notebook nem kér enni, mondhatnánk, de ez óriási tévedés, hiszen ha másodlagos gép, akkor onnantól már két gépet istápolhatsz egyfolytában, valamint két gépet upgrade-elhetsz/cserélgethetsz pár évente, ami a költségek többszöröződését is jelenti (főleg hogy a notebook nem olcsó játék, pláne egy asztali géphez képest).
Mivel nemrégiben megcseréltem két szobámat, egy halkabb asztali gép (vagy hosszú kábelek beszerzése), vagy egy notebook vált szükségessé. Próbálkoztam a hosszú kábelekkel, de végül a noti mellett döntöttem, egyszerűen azon okból, hogy ezzel a szabadságomat veszem meg, végre lemehetek a telekre úgy, hogy vihetem a gépemet, átmehetek barátnőhöz szintén így (bár most épp nincs kihez, de lesz ez még másképp is).
A cucc amit vettem, annyira nem lényeges, igazából azzal volt egy mélytorkos köröm, hogy kis gépet akartam venni, amiben nem Intel integrált vga van (hanem valami nvidia/ati), és DisplayPort, ezek szolgálják ki ugyanis a 30-as monitor 2560x1600-as felbontását. Kis gépben ez ritka mint a fehér holló, és az ára sem kifejezetten kedvező. De mindegy, megvan a gép, öröm öröm.
Utálom a notikat… De ez már csak az én fafejűségem 