A cégnél az első feladatom egy olyan script optimalizálása volt, amely 12-től 30 vagy akár még több MB-ig terjedő XML állományok alapján hajt végre nagyságrendileg 100-500e egymással összefüggő SQL insertet (értsd: mély és széles xml-fa).
Az eredeti progi egy 30 megás XML-lel kb. 2 perc 40 másodpercnyi munkát adott az apache.exe-nek (ennyit foglalt a prociból tehát az apache), miközben a memóriahasználat az alapjáratú 27 MB-ról felment 558 MB-ra. A program teljes futási ideje 383 másodperc volt.
Elég sok időt eltöltöttem azzal, hogy egyrészt a program logikáját megértsem, másrészt utána nézzek, hogy vajon van-e valami hatékonyabb XML parser. Miután nem találtam a használt megoldásnál jobbat (tekintve hogy az se a teljes dokumentumfát tárolta a memóriában), már majdnem ott kötöttem ki, hogy ezt bizony nem lehet (vagy én nem tudom) optimalizálni (bár persze kételkedtem), ehelyett kicsit kitesztelgettem, hogy hogyan is működik a php-ben a változók és objektumok megsemmisítése (ld. __destruct), és a megfelelő stratégiai helyen mért csapás eredményeként a program most nem növeli az apache alapjáratú memóriafoglalását egy megával sem (Érdekes módon az unset nem segített.)
Azaz az én verzióm a 30 megás XML-lel ugyanúgy 2 perc 40 másodpercig tekeri az apache.exe-t, azonban összesen csak 358 másodpercig fut (fél perc nyeremény itt, miközben sebességre még nem is optimalizáltam), és ami a lényeg, hogy 27-ről nem 558 MB-ra nyomja fel az apache memóriahasználatát, hanem mindössze 29-re. Nem kell mondani, hogy ez mennyire előnyös egy olyan környezetben, ahol más dolgok is futnak (ti. ez egy webszerver).
Amikor nekiálltam a dolognak, egy nagyságrendi változást akartam volna elérni, aztán ahogy beleástam magam, megelégedtem volna akár egy memóriafelezéssel is, végül már majdnem teljesen feladtam, de arra álmomban sem gondoltam, hogy sikerül a memóriahasználatot úgy ahogy van megszűntetni Ettől igen jó kedvem lett
Rulz.