Haszprus überblog

Haszprus überblog

feat. mainframe

feat. mainframe

Nos, Mf is részese volt a Haszprus által kiagyalt, megszervezett, és azóta már írásba is foglalt Fertő-tó körüli bringatúrának. Ezért én is megírom.

Nem szeretném ismételni Haszprust, így inkább csak a saját kis élményeimet és addícióimat fűzném hozzá a dologhoz. Például azt, hogy ezt a túrát megelőzően két napot tekerésztünk Haszprussal itt a környéken, azelőtt pedig úgy 12 éves koromban ültem, kempingbringán. Szóval az előképzettségem finoman szólva is elégtelen volt egy ilyen feladathoz, ezért paráztam mint atom. Hirtelen pánikomban elrohantam venni mindenféle bringás kiegészítőt (nadrág, felső, sisak, lámpa), hátha az kihúz a bajból. Hát, többé kevésbé ki is húztak, jó hasznukat láttam. Leginkább a lámpa jött be, amiből ilyen minimálkiadást sikerült vennem, akkora mint egy ötvenforintos. Már induláskor, a pályaudvaron kiröhögte mindenki, és csak később, a podersdorfi koromsötétben jöttek rá, hogy Mf nem hülye... Hehe...

Az indulás sem volt zökkenőmentes, a MÁV minden kimozdulásból kalandtúrát képes varázsolni, no. Ez annyiban valósult meg, hogy a vonat már az első két megállója közötti 2-3 km-es szakaszon képes volt vagy fél órát késni. Mit csináltak, az első km-en betolták, vagy mi? Komolyan nem értem. Amikor meg megjött, a bringáskocsi ajtajai vadul el voltak reteszelve belülről, így megpróbáltam kinyitni a rendes, utasoknak való ajtót. Ami nem nyílt. Erre jött le sofőr, és liluló fejjel, 5-6 próbálkozásból izomból feltépte (mialatt mi már kinyitottuk a másikat és javában cuccoltunk be), majd ordítva tudakolta, hogy ilyen gyenge vagyok-e hogy még ezt sem tudom kinyitni. Hát, nemtom, én ahhoz vagyok szokva, hogy ha lenyomom egy ajtó kilincsét, és meghúzom, akkor kinyílik. Ha meg nem, akkor zárva van. Csak egy szolid Ez van...!-t válaszoltam, mert el voltam foglalva a bringákkal (nyeregtáskás bringát vonatra felrakni elég izzasztó feladat... pláne ha még a lépcsők sincsenek a helyükön), de az út további részén végig játszottam a gondolattal, hogy vonatot még nem vertem szét... a mozdonyvezető fejével. Talán azért mert gyenge vagyok. De mindegy, Mf nem kegyetlen. Meg a sofőr se dugta ki az orrát leszálláskor, úgyhogy ő is sejthetett valamit.

Megérkezésünk után (Fertőszentmiklósra) rövidesen, Fertődön vettünk egy tértképet, amiről szomorúan konstatáltuk, hogy németül van, és ekkor csúcsosodott ki egy másik égető probléma: a társaságból senki nem tud németül! A kommunikáció néha vicces volt a helyiekkel, de a nagy részük beszélt angolul, úgyhogy ez végül nem okozott akkora problémát. A határ komolyan olyan volt, mint valami dimenziókapu. A másik oldalon már első látásra érződött, hogy az a másik oldal. A Nyugat változatlanul nyugaton van, feleim. Szegény útitársaimat végig ilyesmikkel traktáltam, hogy mekkora király hely ez, meg hogy ide költözöm, és nyitok egy boltot, meg ilyesmik. És akkor nem is volt ez annyira poén. Egyszerűen olyan volt, mint fellélegezni egy rossz álom után. De aztán visszafelé szembesülnöm kellett persze azzal, hogy a rossz álom szépen megvárt itt a helyén...

Az első napon atomerős ellenszélben jöttünk, és én még nem voltam teljesen tisztában minden sebességgel, ezért alaposan megszenvedtem a tekeréssel. Kicsit elgondolkoztam afelől, hogy nem én leszek-e a leggyengébb láncszem, ugyanis Orca és barátnője Szilvi is olyan tempót diktáltak, amit helyenként nehéz volt tartanom. Szerencsére mindig épp akkor volt szünet, amikor már épp eldőltem volna. Fura módon a teljesítményem a további napokkal nem romlott, hanem épp hogy javult. Igaza van Haszprusnak, hogy a bringázást meg kell szokni, de ez atomgyorsan is sikerülhet, ha rágyúr az ember (nekem meg ugye nem volt más választásom... ). Elég ideálisan alakult minden, kajáltunk a tóparton, öröm, boldogság.
A problémáink este kezdődtek, amikor elkezdett ránksötétedni, és mi az aznapi szálláshelyül kijelölt podersdorfi kempingről megállapítottuk, hogy az árai felérnek egy rablással. Strandbelépő included, mondja a recepcióshölgy. Kinézek az ablakon, méteres hullámok, jéghideg víz (korábban meggyőződtünk róla). Megesküdtem neki, hogy nem használnánk jogosulatlanul a partjukat, csak sátraznánk. De azt úgy nem. Akkor maradt a vadkemping. (Amiről jó kis félórás kupaktanáccsal döntöttük el, hogy így legyen. Monduk az, hogy döntöttük, erős szó. Néztük egymást, és ötpercenként beszólt valaki, hogy Nekem igazából mindegy.)

Szóval a változatlan koromsötétben (lámpáink segítsége mellett, amikor is bebizonyosodott, hogy Mf pénzérme méretű cucca is zúzza úgy mint egy alkarnyi fényszóró) elkezdtük egy gabonatábla és egy szőlőföld között vadítani a kempinget. Haszprus azt latolgatta, hogy mennyire lenne élhető megoldás szabad ég alatt aludni, sátor nélkül. De az éjszaka a mi hülyének nézős arckifejezéseinket igazolta, mert olyan hideg volt, hogy a sátorban, a hálózsákban, felöltözve, pulóverben tudtam csak elaludni. Úgy is csak 5-10 percekre, mert a göröngyös föld (sötétben találjon simábbat akinek denevér volt az anyja) nem túl pozitív körülmény. Reggel fáradtan, elgyötörten, de valami fura elégtétel-érzéssel ébredtem. Ez is megvolt!-feeling! Atomkirály! Sok izgalmas dolog történt már akkor reggel is. Például láttuk a kényelmes osztrák vadnyulat, aki lazán kisétált az üregből, jól megnézett minket magának (~4-5 méterről), majd álmos szemmel jobbra-balra tekintve tépelődött, hogy szőlőt vagy búzát kíván-e jobban reggelire, majd utóbbi mellett döntve eloldalgott. Ilyen nyugit én még vadállattól nem láttam, komolyan. Aztán hosszasan ötleteltünk, hogy hogy működhet a lövésekkel és szirénával működő madárriasztó rendszer (valódi töltény vs. csak a hang imitálása), majd elgondolkoztunk ennek relevanciáján, ugyanis egy árva madarat se láttunk. Mellettünk a gazdák békésen kötözték a szőlőt (munkagéppel), és ügyet sem vetettek ránk, pedig paráztunk, hogy elvisz a gestapo mert itt illegalizáltunk. A bringákat fél órás kemény munkával szétlakatoltuk (Én keményen kitartottam az álláspontom mellett, hogy Ki a tököm lop bringát Ausztriában egy tarló kellős közepén?, de a biztonság mindenek előtt! ), fölnyergeltünk, és mentünk tovább. Volt pár durva uphill tekerés, megszemléltük az osztrákok sok fain bringás kiegészítőjét (ld @ Haszprus), láttunk egy kis francia partizán-települést, Jois-t ('Zsoá', basszus. Úgy éljek. A domb tetején, provanszi stílusban volt építve. Tuti hogy a franciák keze van a dologban! ). Azért ez az elméletem, mert nem sikerült rájönni, németül hogy lehet kimondani. Mf doesn't need reason! A tekerés olyan hihetetlen tempót kezdett ölteni, hogy még a délután során elértük az aznapi alvó-városunkat Rust-ot (Nekem akkor is 'Rászt'! Nem tudok németül!). El kellett dönteni, hogy még iszonyatosabb tempóban továbbtekerünk-e, és hazamegyünk ma este, vagy ellazuljuk a délutánt, és a másnapot is. 4 fiatal egyetemista, külfüldön, a nyár kellős közepén. Ti is így döntöttetek volna!

Szóval lazulás. Becsekkoltunk egy ottani (normális árakkal dolgozó, ámde eléggé szocreál hangulatú) kempingbe (ahol a recepcióscsaj beszélt magyarul!), és vacsora keresésére indultunk. Lett is nekünk olyan atom vacsora, hogy még! Ugyanis a falnyi étlapról csak a nokedlit sikerült megértenünk, így Haszprussal azt kértünk. Az összetevőkről való kis magarázkodás után elértük, hogy kétfélét kombináljanak össze nekünk (sonka-spenót, majd később sonka-gorgonzola ). Kiderült hogy ez ilyen ház specialitása-jellegű dolog, egy naaagy serpenyőben elkészített nokedli, fent felsorolt dúsító tényezőkkel, rengeteg sajttal betetőzve. Egyikünk se tudta végigenni, pedig egy egész nap tekerés után mentünk oda, éhesen. Az volt a legjobb kaja, amit ott ettem, pedig egyszerű volt mint a faék.
Aludni is sokkal jobban sikerült mint előző nap, a talaj sima volt, nem fújt keresztül rajtunk a szél, így ezúttal kipihent és ráncmentes volt az ébredés. Na, fürdeni _ekkor_ mentünk először. Jó, jó, Orcáék már éjjel is voltak. Asszem ez volt a leghosszabb fürdés nélküli időszak az életemben. De furamód nem zavart annyira, mint gondoltam hogy fog. De azért jó volt újra tisztának lenni. Reggelire mi mást ehettünk volna, mint nokedlit? (Most már meg fogom tudni enni! Tuti! Hát, másodszor is ugyanúgy jártunk. )

Harmadik, azaz utolsó napra nem maradt más, mint hazatekerni hegyen-völgyön keresztül (durva szintkülönbségek voltak magyar oldalon, nem számítottunk rá, engem le is kényszerített a bringáról... ), és persze szembesülni a fényes nyugat után az ütött-kopott országunkkal. A balfi vasútállomásnak már nem is az állapota volt a baj (az állapota nonexistent, igazából. Éület helyén valami rom. Infrastruktúra none.), hanem hogy nem vezet oda út, például. A beérkező vonaton nem lévén bringatárolós kocsi, a hátsó kocsi végébe zsúfoltuk mind a négy bringát, és imádkoztunk, hogy legyen zárva az átellenes oldalon az ajtó, mert aki kinyitja, annak erőteljes élményben lesz része. (Ha négy összeláncolt bringa zuhan rád, az legalábbis meglepő.) Volt egy ilyen ötlet, hogy vágjuk 4 felé a térképet, és mindenki tegyen el egy darabot belőle (emo stuff). Nekem bejött, de Haszprus a gyakorlati oldalról megközelítve a kérdést kilátásba helyezte, hogy lehet hogy még járunk erre...
Estére hazaértünk, én meg hazatömegközlekedtem. A gyönyörűen kivitelezett 3 napos balesetmentes, biztonságos túrát majdnem betetőzte egy bukás amikor a lakótelepen egy keresztutcából elémugratott 3 bmx-es kis suttyó, de minimális ütközés, és maximális kiképzőőrmesteri hangorkán után elsunnyogtak a rákba. Izgalom is megvolt. Otthon valahogy a fürdés volt az első gondolatom.

Összegzésként mit is mondjak? Ez volt az első bringás élményem, az első haverokkal töltött többnapos túra, az első saját szervezésű külföldre látogatás, az első vadkemping, az első többnapos nemfürdés. Tud egy olyan élmény rossz lenni, ami ennyire új? Naná, hogy nem! Jövő nyáron remélem rágyúrunk az ilyesmire, és legalább minden 2-3 héten tolunk vmi hasonlót.
UI: Bocsi, hogy ennyire elmaradtam a beszámolóval!

• Haszprus beszámolója & képek