Mikor megvettem a bringát, rögtön aznap csipogtam a levlistán, hogy kéne egy bringatúra a nyárra, minimum 1 hónap várakozási idővel, hogy kondiba jöjjek. Négy évvel ezelőtt ugyanis nem bírtam egy emelkedőt, és a kitartás hiánya miatt úgy döntöttem, hogy visszafordulok. Akkor kiderült, hogy már nem sok lett volna hátra, és Csabának pár méterrel feljebb egyébként is kidurrant a kereke. Mindegy, idén nem akartam ilyen problémákat, ezért eleinte elhatározásból tekertem, később, ahogy jöttek a hegyek, már kedvtelésből.
A túra végül két hónapig váratott magára, én közben elég durván kondiba jöttem, így végülis számomra gyerektávvá vált az út, de persze a többiek miatt nem akartunk változtatni (mi, a szervezők, azaz Gabi és én). A csepeli hév végállomásától vágtunk neki az útnak heten, pár km-rel és másfél órával később csatlakozott hozzánk István2 alias dankoi. A társaság 15 km után fáradni látszott, nyereg-környéki és comb-problémák. Itt hívnám fel Orca és Mainframe figyelmét, hogy 15 km az határozottan nem 200 (utóbbi a Balaton kerülete), úgyhogy tessék edzeni most már, mert különben komoly problémák lesznek. De tényleg. Én is úgy kezdtem, hogy eleinte nem bírtam két nap egymás után biciklire ülni…
Némi tekerés és még több pihenés után eljutottunk Ráckevére, ahol először egy minden szempontból atomjó pizzériát látogattunk meg (hangulatos belső udvar, tiszta mosdó, isteni pizza). A probléma csak ott volt amikor jattal együtt összedobott pénzünkre kikértük a számlát, amin egy ezressel alapból több szerepelt 
(De valszeg mi tévedtünk.)
Csobbanás a Dunában (megint nem ismerek magamra), búcsú Norbytól és Timitől, komp Lórévből Adonyba.
Betértünk valami putri szórakozóhelyre megérdeklődni hogy van-e valami ábécé vagy ilyesmi, közben a helyiek már nem kicsit feltűnően minket méregettek, mint akik nem láttak még fehér embert. Mindegy, ábécé, aztán tovább bringával. Eközben egy régi tragacs, de felcicomázott autó, benne öt helyi lakossal - tudjátok - kb. négyszer haladt el mellettünk furcsa mód, ami a kinézett táborhelyünktől 1-2 km-re némi borúlátásra adott okot.
Az autó végül elmaradt, és olyan házak közt vezetett utunk, ahova bekopogni se mernék, azonban sajnos ez volt a kinézett táborhely, az ég is ránksötétedett, kénytelenek voltunk letáborozni. Nem kellett sokat várnunk, a sátrak felállítása után rögtön megjelentek a helyi suhancok, és kutyával meg lovaskocsival szépen körbehajtottak a sátraink körül, majd kicsit odébb kupaktanácsot tartottak. Persze mi is. A helyzet elég gáz volt, valszeg felmérték hogy mink van, mit lehet lenyúlni. Hát volt mit, nem kell részletezzem. Én a magam részéről a továbbtekerést favorizáltam, a többiek fáradtak voltak, éjszakai őrséget beszéltünk meg.
Éjfél lehetett, amikor vesztükre odarohant hozzánk a kutyájuk, amit kénytelenek voltak visszahívni. Ki tudja mióta figyeltek már onnan kb. nyolcan a tőlünk 3 méterre levő bokorból. Előadtak egy kis paráztató műsort, aztán határozott fellépéssel szerencsére sikerült elzavarni őket. A paraszint egekbe szökött. Egy darabig Ági kivételével mindannyian fent voltunk, de éjjel 3 körül már csak Gabival virrasztottunk. Egyébként kibiri kibaszott hideg volt. Én azzal számoltam, hogy a sátorban nem fog fújni a szél, meg majd bemelegszik, és megleszek egy darab polifoammal, három ujjatlan pólóval, két zoknival, meg két rövidgatyával. Hát nem jött be, mert a sátorból nem tudtuk volna figyelni a környéket, a polifoamom meg Ágihoz került, úgyhogy a kinti szélben a földön majd megfagytam kölcsönpulóverrel együtt, persze Gabi is.
Ami azt illeti, az éjszaka nemcsak parával volt teli (az inkább hullámokban jött a suhancok megjelenése környékén), hanem fotótémával is. Valami kisebb szántóföld közepén voltunk, gyéren lakott, fényszennyezés nélküli helyen. Hosszú idő után most először láttam a csillagos égboltot. Egyszerűen elképesztő élmény volt.
Amikor kezdett egy kicsit derengeni 4 óra után, Gabival tekertünk pár kört a sátrak körül, melegítés gyanánt. Mivel a többiek isten tudja mikor ébredtek volna fel, ráadásul hozzánk képest sokkal edzetlenebbek voltak, úgy döntöttünk, hogy elindulunk és körbejárjuk a Velencei tavat.
Ez meg is volt (közben eligazítottunk két külföldit, akik egy kb. A5-ös oldalra nyomott Magyarország-térkép alapján próbáltak Székesfehérvárra tekerni), megkajáltunk, aztán rákérdeztünk a többiekre, hogy hol járnak. Most indulnak, hangzott a válasz…
Mindegy, kimentünk Zsófiért az állomásra, aztán valahogy eltelt az idő, megérkeztek a többiek is. Csobbanni nem nagyon lehetett mert iszonyat szél fújt, meg a cuccokra is figyelni kellett.
16 körül szedtük a sátorfát és irány Gárdony, hogy mehessünk kerékpárszállítós vonattal. Na nehogy azt higgyétek, hogy időben volt ott. Természetesen az alap 20 perces késés, aztán csüngtek az emberek a vonatajtón
effekt, persze a kerékpáros kocsi fullon. Kb. az ötödik vonatra végül felfértünk, bár nem szabályszerűen, és ráadásul nem is egy kocsiba, de ez ekkor már nem volt visszatartó erő. 1 óra álldogálás a retekben, kelenföld, lágymányosi híd, home sweet home, 14,5 óra alvás (mivel a túrán kimaradt).
Jó volt? Mint állat. Legközelebbi sátorhely? Majd kiderül, figyelni kell hogy milyen környékre megyünk, mert ez így nem állapot.
Képek valszeg lesznek még, mert Norby, Dani és István2 is fotózott.
Update 2006. júl. 20. 17:28: megjöttek a képek.
Az első kép kivételével egyébként valamennyi ugyanott készült, nevezetesen a Hármashatár-hegy legmagasabb pontján (495m).
