Astérix & Obélix: Mission Cléopatre - 2002. Nos, ez az a film, amit ha megemlítek, az emberek háromnegyede elfintorodik. Aztán megkérdezem: láttad? És erre kiderül, hogy nem, csak az első részt, és az után már meg sem nézték a másodikat. Oltári nagy hiba! Az első rész valóban gagyi volt, de én valami csoda folytán véletlenül fordított sorrendben néztem meg őket, ezért nem volt bennem előítélet.
Az első fontos dolog: szinkronnal nézzétek. Hihetetlen jóra sikerült a magyar szinkron, végig rímekben beszélnek, mint annak idején a Romhányi-féle művekben. Ez bárgyúnak hangozhat, és olyan Frédi & Béni-s fílinget kelthet sokakban, de megintcsak azt kell mondanom: nem, ez nem olyan! A poénok jól ülnek, a sztori is pörgős lett, a szereplők sem akárkik, itt már az amúgy is fajsúlyos Depardieu és Clavier páros mellé jött Monica Bellucci (aki egyébként is nagy kedvencem, annak dacára hogy filmes téren néha mellényúl), és a Caesart alakító Alain Chabat is jó, mint ahogy a két főgonosz, az egyiptomi főépítész és a légiós is. (meg mindenki más is, egészen az olyan kis szerepekig, mint a szakszervezetes nő és a bérgyilkos) Talán a kalózos vonalat kihagytam volna a filmből, egyrészt semmi relevanciája, másrészt kicsit gyerekszintre viszi a poénkodást, de ennyi belefér. A látványvilág képregényszerű, színes és irreális, de ez alapvetően ugye képregényadaptáció, ráadásul még vígjáték is.
Arra az esetre, ha valaki megnézné, a két kedvenc poénom az, amikor a légióscsávó meséli hogy mit álmodott, és amikor az ostromgépeknél ácsorgó légiósok az erőszak szükségességéről beszélgetnek. Az ilyen apró, mégis hatalmasat durranó poénok tették a szememben ezt a filmet a vígjáték skála tetejére. Már láttam vagy 10-szer, de még mindig nem untam meg. 10/10, és mint ilyen: Highly Recommended.
Ha én ezt előbb tudom...
